2009. szeptember 8., kedd

"Kinek nevelünk?" - a la Hugomum

Tegnap olvastam Hugomum oldalán ezt a kis gondolathullámot és mivel megengedte, így közzéteszem, mert szerintem nagyon jól megfogalmazta, ami megannyi Anyában formálódik.

"Már napok óta érlelődik bennem egy kérdés, és annak megválaszolása.
Mikor először életre hívunk egy gyermeket, nem is tudjuk, hogy mi vár ránk, csak akarjuk Őt(jobb esetben).
Én évekig el sem tudtam képzelni a gyermekvállalást, egyszerűen nem fért bele az életembe. Most ezért nem jó, most azért nem, mindig találtam valami jó indokot a a halogatásra. Mígnem egyszer, valaki, (aki családtag) újra várandós nem lett, és én bevallom, nagyon rosszul érintett. "Már megint nem én"- ez volt az első gondolatom. Az ego ugye nagy úr, de hiszem, hogy akkor bennem (és talán valahol egy másik dimenzióban is) megmozdult valami...vagy valaki:)A lelkem kapuja megnyílt és az akaratom, de inkább egy belső szeretetszikra kiszállt belőlem, és megtalált valakit, aki már régóta várakozhatott a megfelelő alkalomra.Várandósságom alatt mindent szépen megterveztem, de sok fehér folt maradt, és megannyi kérdés. Milyen anya leszek? Hogyan tudok helytállni? Fog engem szeretni? Mindent meg tudok neki adni? Hatalmas felelősség, és sokszor bizony maguk alá temettek ezek a félelmek, mérgezve várandósságom csodás, és problémamentes napjait. Hál Istennek az élet utamba sodort egy-két "módszert"(jóga, meditáció) arra, hogyan tudom a szürke felhőket minél hamarabb eloszlatni, ezért egy kis idővel azután már pozitívan tekintettem a jövőbe, és türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen A GYERMEKÜNK....és megváltoztassa, felforgassa, és darabjaira törje addigi gyereknevelésről, szeretetről, önzetelenségről alkotott elképzeléseimet. Bár akkoriban erről még fogalmam sem volt.
Miután a kezembe fogtam Őt, minden addigi elvem megszűnt létezni, csak mi maradtunk, anya gyermek...földöntúli boldogság...fájdalom,félelem, kétségbeesés...majd később megérkeztek az ösztönök is. Az elején nem is olyan könnyű ezeket észerevenni, de ott vannak, és hála férjem szemetfelnyitó szavainak, sikerült megtalálnom Őket, és furán hangzik kommunikálnom velük. Sokféle nevelési elvet megismertem a kilenc hónap várakozás alatt, de teljes mértékben egyikkel sem tudtam azonosulni. Sőt, még most sem tudom egyiket sem(bármennyire is szimpatikus) kőbe vésett törvényekként vakon követni.Ők nem ismerhetik a gyerekemet. Tehát ki merem jelenteni: nincsenek elveim a nevelésben, és ezt én büszkén vállalom. Csakis magamra, a megérzéseimre hallgatok, ha tanácstalan vagyok, tanácsot-, segítséget kérek, összevetem Őket, majd végül a belső hangomra hallgatok:)))

Egy dolog, viszont nem hagy nyugodni, és csak nemrég öltött tudatformát, ahogy másokat olvasgattam, könyveket is, beszélgettem anyukákkal, gyermektelenekkel.Az egész világ, úgy érzem, mintha nem is kicsit az anyaság, anyák és gyermekeik ellen esküdött volna össze. Ahogy ideoda kutatok egyes társadalmakban, nagyon kevésben találom, az anya- gyerek kapcsolat tiszteletét, segítését, pedig ez a boldog élet egyik alapja... főleg itt, a fejlett civilizációban nem. Beteges összeesküvés, amit már sikerült legalizálni.
Értem ezalatt.
Miután egy gyermek megszületik jól bevált módszer (és többségében ez történik), azonnal elveszik az anyától, és a durva, hogy meg is tudják győzni a mitsemsejtő édesanyát félelemkeltéssel, (pl.higiéniai okokból, meg a gyerek érdekében)hogy megvizsgálják, letöröljék(mintha koszos lenne) megmérjék, ezt azt kiszívjanak innen onnan, anya pihenjen, ne is lássa a valahol egy szobában egyedül magárahagyva kétségbeesetten anyja után segítségért ordító gyermekét. Majd hazamennek, ahol az anya mindent kap, csak támogatást nem. Mert mindenhonnan az folyik, hogy a gyereknek aludnia kéne, meg az anyának szoptatni, de csak stressz, és kiábrándultság marad, vajmi kevés abból az idilli elgondolásból, hogy én és a kisbabám, milyen csodálatos is ez az együttlét. Az apa dolgozik az anya totál magára marad, vagy olyan emberekkel körülvéve, akik sokkal jobban tudnak mindent. Hangzik: ne bajlódj a szoptatással, ott a cumisüveg, abból is fel lehet nevelni egy gyereket,nem tudsz szoptatni,meg erre sem vagy képes? milyen anya vagy Te? hagyd csak sírni, had erősödjön a tüdeje, még nem alussza át az éjszakát? tenned kell valamit, vagy: ugye külön alszik? nehogy egyszer is betedd az ágyadba mert sosem szokik ki onnan, itt van ez a jó kis könyv, na ebből megtudod mit kell csinálni Nem eszik eleget, túl kövér gyerek, túl csenevész, 3 hónapos, és nem adtál neki tejpépet? nem hordozol? nem vagy jó anya. Nehogy ringasd, hozzászokik, de ebben a könyvben olvastam egy ébredésről leszoktató tuti tréninget. Nincs még napirendje? mi lesz ebből a gyerekből , sosem fog beilleszkedni az óvodába. És ha még tévénk is van, lesz egy csomó önértékelési problémánk, hogy mi még nem nézünk ki úgy, mint xy sztár, aki a szülés utáni hat héttel, már ott pózol a kamerák előtt, talpig sminkben, de hol a gyereke? ki vigyáz rá, ki eteti, fekteti, puszit ad neki, ki öleleli meg, ha fáj valamije, ha szeretetre vágyik... Aztán kiábrándultan végignézünk magunkon a tükörben. Zilált hajunk, melegítőnk lehányva, és el sem tudjuk képzelni, hogy a munkából hazajövő férjünk szépnek és kívánatosnak lásson minket. Pedig ha mi nem hisszük el..... mindenesetre felbontunk egy tábla csokit enyhítve a fájdalmunkon, és megfogadjuk, holnaptól diéta, gyökeres változás. Csakhogy holnap rengeteg lesz a dolgunk, egy "nyugodt" kétperces zuhany is csodaszámba megy majd.. És akkor viszont már nem csoda, hogy jön az elkeseredés, önértékelési gondok,a megőrülés, depresszió. hol van már a boldog anya-baba, meg apa. És a család, mint olyan szétcincálása máris elkezdődik...mire helyrerázódna az anya, lelkiekben, dolgoznia kell menni, mert nem tud megélni a család. Vagy nem sajnálja, mert legalább kikerül a kakispelenkák és babapempők rengetegéből, várja a karrier, a gyerek mint olyan, kipipálható a megoldandó feladatok listáján, pedig akár otthon is maradhatna. Na azt már nem. Vagy hónapokig bele sem mer gondolni, és kiveri a víz, hogy oda kell adnia az Ő legféltettebb kincsét, a gyermekét , és rá kell bíznia egy idegenre, vagy bölcsődébe kell adnia.Tehát a gyerekével töltött idő nagy részét az aggodalom, a félelem uralja ismét, ahelyett, hogy legalább azt az időt élvezné amit együtt tudnának tölteni.
Apropó bölcsőde. Ahol én élek , ott egy 24 órás bölcsi van a sarkon. 24 órás, nonstop bölcsi. Hol élünk?Ki neveli a gyerekünket, és kinek nevelünk?
Magunknak, hogy később elmondhassuk, milyen szép, nagy okos, tehetséges fiú-lány bújt ki belőlem? Vagy, hajlandók vagyunk valami mást is észerevenni.
Mindenki panaszkodik, hogy milyen ez a világ(köztük én is), milyen emberek vannak, lopnak, csalnak, hazudnak, senkiben nem bízhatunk, tele vagyunk előítéletekkel. Igen, ilyen a világ. De ha gyermeket kaptunk ajándékba a Teremtőtől, akkor mégegy esélyt is kapunk ezzel, hogy a Világot megváltoztassuk. Ha ezt magunknál kezdjük gyermekünk automatikusan fog változni, hiszen Ő a mi tükörképünk, még akkor is, ha azt perpillanatat nem látjuk, vagy nem fogadjuk el. A gyermekünk lesz a kulcsa az eljövendő, új nemzedéknek. Ők olyanok lesznek, amilyenek, amit hoztak magukkal útravalóul. Ha egy agresszív-szeretethiányos környezetben nőnek fel, akkor nem csoda, ha maguk is olyan felnőttekké válnak. A Világot meg lehet "menteni"...még nem késő. Sosem késő.
De hogy tudnánk egy világban-másokban-önmagukban bízó, magabiztos felnőttet felnevelni, ha már a születése után magára hagyjuk őket,vagy otthon a rácsos ágyban, könyvekből, holmi mások által kitalált elvekkel neveljük, vagy végtelenségig beszabályozzuk, mert akkor tanulja meg igazán, vagy nem állítunk korlátokat, és nem lesz kapaszkodója. Vagy ha kiabálunk velük, a mértéktelen fogyasztást mutatjuk például, ha szemetet dobálunk, ha minden kéregetőről azt hisszük csaló,ha elfordulunk a beteg emberektől, ha mértéktelenül állatokat öldökölünk, ha környezetetszennyezünk (már az otthonunkban is), ha egészségtelen ételeket fogyasztunk...
Persze nincsen tökéletes út, és vannak, akik nagyon mélyről jöttek, mégis megtalálták a fényt...de ez keveseknek sikerül.Szóval, ha jobb világot akarunk és gyermekünk van, lássunk túl önnön egónk mindent mérlegelő, minket marionett bábként mozgató színházasdit játszó fátylán, és hallgassunk a belső megérzésünkre, ahol csak a szeretet, az önzetlenség lakik, és próbáljuk ott megtalálni döntéseink, tetteink motívumát. Hamár gyermekünk van, lássuk meg, hogy Ő nem a mi tulajdonunk, és nem magunknak "neveljük" Őket. EMBERT nevelünk!Hallgassunk belső ösztöneinkre, és ne másra.De mikor a legmegfelelőbb az idő, hely, alkalom, hogy tegyünk magunkért, gyermekeinkért a Világért? Szerintem a legjobb pillanat: MOST."

1 megjegyzés:

  1. Szia! Nagyon jó, hogy közzétetted ezt a postot magadnál is, mert szép és okos gondolatok.
    Meg is keresem az eredeti írót :-))

    VálaszTörlés

Ilyen öregek vagyunk :)

Lilypie Fourth Birthday tickers Lilypie First Birthday tickers